Fészek

Csak ültem a kanapén és néztem, ahogy hullanak a könnyei, mint a záporeső. Összegubózva, levegőt alig kapva zilált, és elfogott a kétségbeesés, hogy nem tudom megnyugtatni semmivel. Átöleltem, de hiába. Megpusziltam. A megnyugvás legkisebb jelét sem mutatta. Hagytam, hogy kisírja magát. Jót tesz neki, végül is én tehetek róla, hát tegye nekem. “Nem miattad, nem a Te hibád, Anya!” – mondogatom, és szavaim mintha csak a falat találnák el. Bámul maga elé és már vérpirosak a szemei, de könnyei csak folynak. 

Két héttel ez előtt még összevitatkoztunk. Nem mondanám veszekedésnek, mert csak vélemény-nyilvánításról volt szó. De ellentétbe ütköztünk. Ellentétbe ütköztem azzal a személlyel, akihez csecsemő korom óta kötődöm, akire felnézek, és akivel mindenféle mély gödörből kihúztuk egymást. Felfogni sem bírtam!

Rég óta vágyom arra, hogy önálló legyek. És ez nem azért van, mert nem szeretem a szüleimet, vagy mert valaha is bántottak. Azért, mert bár nagyon nehéz, de mégis olyan jó! Akkor, azon vita során fogalmazódott meg bennem, hogy elköltöznék. És sajnos Anya ezt úgy vette, hogy miatta. Mert különbözünk, mert más a véleményünk, és mert volt egy rossz időszakunk. Mikor közöltem vele a hírt, könyörgött, hogy maradjak. Esküdözött, hogy megváltozik. El sem tudtam képzelni, hogy hová akar változni, mikor ő pontosan tökéletes Anya így! “Miattam ne változz Anya, ha annyira szeretnél, akkor csak is magad miatt!” – hajtogattam, amikor ezzel jött. Nem tudtam felfogni, hogy miért magát okolja azért, hogy elmegyek. Tudtam, hogy nehéz lesz neki, mert nagyon kötődünk egymáshoz.  A válás után én maradtam vele, és a lelki megpróbáltatásokon végig segítettük egymást. Nem csak anya-gyerek kapcsolatról van szó, hanem barátnőiről is. Úgy sejtem, minden édesanya álma ez. Hogy a legjobb kapcsolatban lehessen a gyerekével, hogy ne legyenek titkai előtte, hogy bármit megbeszélhessen vele, ha problémája van. Neki ez sikerült! De pontosan ez miatt volt olyan nagyon nehéz. 

Két vagy három hétre rá elköltöztem otthonról. Az a sírás a kanapén akkor történt, amikor elmeséltem neki, hogy megtaláltuk a megfelelő albérletet. Akkor ébredt rá, hogy egyedül marad. Nehéz volt a lépés, életem talán legnehezebbje. És most, majdnem 8 hónap elteltével, tudatosul bennem az a fájdalom, amit Anya él/élt át. Mondhatni, sokat járok haza. Mindig nagyon vár, készül, örömmel fogad, programot szervez, a kedvenceimet süti és főzi. Igyekszik továbbra is mindent megadni nekem, bár nem kérem. Nekem elég, hogy Ő van. Hogy még itt van velem. De azt hiszem, most már látom, hogy a legnehezebb neki az, hogy azt hiszi feleslegessé vált. Ezt látom az adni akarásából, a féltéseiből, a minden “van elég pénzed?” kérdéséből. És ezzel párhuzamosan, az a legsúlyosabb, hogy mind a három gyermeke kirepült. Így, “gyerek fejjel” még fogalmam sincs, hogy ezt hogyan lehet feldolgozni. Egyáltalán, fel lehet-e dolgozni? Bárcsak segíthetnék valahogy!

Kedves Anya!
Nincs mitől félned, mert Te soha sem válsz feleslegessé! Te vagy az, aki mindig ott van mögöttem, mint egy árnyék, ahogy gyerekkorban én álltam mögötted a konyhában, a boltban, vagy néha a munkahelyeden. Figyeltem minden lépésedet, tőled tanultam mindazt, amit most tudok és önálló életemben alkalmazok. Nélküled, ezek nem mennének úgy, mint a karikacsapás! És folyton-folyvást tanulok tőled, és hidd el, ez sokkal nagyobb segítség, mint például az, hogy pénzt adj. Mindig szükségem lesz rád, hisz’ ki más lenne, akit felhívhatnék, ha éppen elakadok a sütésben, vagy hogy tanácsot kérjek bizonyos dolgokban?!
És tudod, soha nem leszel egyedül, mert én egy kis részed vagyok, és akárhol is legyek, Te és Én mindig együtt leszünk, Anya!

Kedves Anyukák!
Üzenem ezt nektek is, mert szerintem nagyon sok gyerek mindezt ugyanígy gondolja! Az, hogy a gyerekek kirepültek és boldogok, csak egyet jelenthet: mindent a legeslegjobban csináltatok! A Ti érdemetek ez! 
Köszönjük!

R

(photo from ágy-asztal-tv)